Nueva poesía europea: Thomas Tsalapatis

Versopolis es un programa europeo de literatura que cuenta con el apoyo de Europa Creativa, el propósito que tiene es el de promover la poesía escrita por los jóvenes poetas europeos a través de una serie de festivales con distintas sedes en Europa como los que dirigen nuestros amigos y colaboradores Ales Steger y Todorce Tasevski, directores de los festivales Days of Poetry and Wine, en Eslovenia, y el Struga Poetry Evenings, en Macedonia, respectivamente. Ahora leemos al poeta Thomas Tsalapatis. Nació en Atenas en 1984. Es egresado de la Universidad de Atenas. Es autor de tres libros de poesía. En 2018 ganó el Premio InediTO-Colline di Torino. Sus poemas han sido traducidos al inglés, francés, español, italiano y árabe. Las traducciones son de Mateo Mansilla-Moya.

 

 

LA CAJA

Tengo una pequeña caja en la que alguien siempre está siendo asesinado.

Poco más grande que una caja de zapatos. Poco más plana que una cajetilla de cigarros. No sé quién, no sé a quién, pero están asesinando a alguien. No puedes oír un ruido (excepto cuando sí). La coloco sobre el librero, sobre la mesa cuando quiero pasar el tiempo mirándola, lejos de la ventana para que el sol no la descolore; debajo de mi cama quiero sentirme travieso. Están asesinando a alguien, incluso cuando tenemos una fiesta en casa, incluso en domingo, incluso cuando está lloviendo.

Cuando encontré la caja –no diré cómo, no diré dónde– la traje a casa, muy satisfecho. Primero pensé que podría escuchar el sonido del mar. Pero no, ahí están ocurriendo masacres.

Empecé a enfermar por el sonido, la consciencia de los hechos, los actos dentro de la caja. La caja me asqueaba. Tenía que hacer algo, liberarme, tranquilizarme, tomar una ducha. Tenía que hacerme cargo.

Así que la envié a un amigo. A un amigo que mantengo tan solo para darle obsequios. Envolví la caja en una cartulina inocentemente colorida, envolví la cartulina en un moño inocentemente colorido. Dentro del buzón hay una caja y en la caja están asesinando a alguien. Colocada dentro del buzón, está en espera de llegar a un amigo. A un amigo que mantengo tan solo para darle obsequios.

 

 

Το κουτί

Έχω ένα μικρό κουτί που πάντα μέσα του κάποιον σφάζουν.

Λίγο πιο μεγάλο από κουτί παπουτσιών. Λίγο πιο άχαρο από κουτί με πούρα. Δεν ξέρω ποιος, δεν ξέρω ποιον, μα κάποιον σφάζουν. Και ήχος δεν ακούγεται (εκτός από τις φορές που ακούγεται). Το τοποθετώ στη βιβλιοθήκη, στο τραπέζι όταν θέλω να περνώ τις ώρες μου κοιτάζοντάς το, μακριά από τα παράθυρα να μην το κιτρινίσει ο ήλιος, κάτω από το κρεβάτι μου όταν θέλω να νιώσω άτακτος. Μέσα του κάποιον σφάζουν, ακόμη και όταν στο σπίτι μας έχουμε γιορτή, ακόμα και την Κυριακή, ακόμα και όταν βρέχει.

Όταν βρήκα το κουτί –δε θα πω πώς, δε θα πω πού–, το έφερα με ικανοποίηση σπίτι. Την ώρα εκείνη νόμιζα πως θα άκουγα τον ήχο της θάλασσας. Όμως, εκεί μέσα γίνονται σφαγές.

Άρχισε να με αρρωσταίνει η φασαρία, η γνώση των συμβάντων, τα γεγονότα μέσα στο κουτί. Η παρουσία του άρχισε να με αρρωσταίνει. Έπρεπε να δράσω, να απελευθερωθώ, να ηρεμήσω, να κάνω ένα μπάνιο. Αποφάσεις έπρεπε να παρθούν.

Έτσι, το ταχυδρόμησα σε έναν φίλο˙ έναν φίλο που έχω μόνο για να του κάνω δώρα. Τύλιξα το κουτί με αθώο πολύχρωμο χαρτόνι, έδεσα το χαρτόνι με αθώα πολύχρωμη κορδέλα. Μέσα στο κουτί με τα γράμματα υπάρχει ένα κουτί και μέσα στο κουτί αυτό κάποιον σφάζουν. Στο γραμματοκιβώτιο περιμένει να φτάσει στα χέρια ενός φίλου. Μια φιλία που συντηρώ απλώς για να κάνω δώρα.

 

 

 

DEL VERANO Y LAS SOMBRAS

Bebimos agua caliente todo ese verano. Solía caminar con ella por la arboleada vereda, conversando casual, persiguiendo sombras. Cuando las atrapábamos, las poníamos en una canasta. Y cada noche, antes de llegar a casa, las contábamos, las cosíamos entre sí creando oscuridad. La utilizábamos para cubrir el carro estacionado.

En una ocasión mi sombra y yo jugábamos una partida de cartas. No sé si fue por mis pobres hazañas en el juego, que me convirtieron inmediatamente en una aburrida compañía, o quizá por el hecho de que se sintiera abandonada por mi interés en las sombras de otros. Pero para el final de la segunda ronda, partió extremadamente irritada, azotando la puerta al salir. Me abandonó y quedé entonces sin sombra. Sentí las consecuencias de inmediato. Las personas me dejaron de hablar, los perros me ladraban y perseguían, los niños me apedreaban.

Intenté mantenerme de pie otra vez, de tomar precauciones. En mi total y sudorosa desesperación, salí y compré una capa. Pretendiendo que nada había cambiado. Pero nada era lo mismo. Fue entonces cuando decidí buscar a mi sombra. Yo había cambiado. Me había convertido en un cobarde. Percatándome de su poder sobre mí, del absoluto apego que ejercía su compañía en mí, no pasó mucho tiempo para que reconociera el miedo. No hay culpa en admitirlo, tenía miedo de mi sombra.

Humillado, salí a buscarla. Revisé en el verano, cuando cantan las cigarras, y el calor arremete violento. Y después de un largo y arduo viaje, una mañana, en un lugar lejano la encontré. Trabajaba en una gran playa. En la noche, casi invisible en la oscuridad vagaba por la arena vacía y cortaba las sombrillas con una sierra. Después en el día debajo del fuerte sol, prestaba sus servicios recostándose sobre los cansados cuerpos de los turistas, cubriéndolos con su refrescante cuerpo. La ganancia era buena, y tenía sentido… no optaba por regresar a nuestra confinada coexistencia. Sentí la desesperación escurrirme por la frente.

Pero un día su suerte cambió. Se encontró con un bonche de neo-Nazis. La apuñalaron con un desarmador una y otra vez, el precio que tenía que pagar por su oscura piel. La apuñalaron como el granizo atraviesa a las copas de los árboles. Y ella, descompuesta, regresó a nuestra casa.

La recibí molesto. La juzgué y castigué contundentemente, de forma concisa. A través de mi convicción y mi ceño fruncido, finalmente había recuperado mi postura. Con cuatro clavos la sujeté a la base de un viejo reloj. Hasta la fecha está de pie ahí sujeta. Está de pie y me recuerda cada simple hora que mi tiempo se acaba. Y deambulo por una casa siempre creciente,

deteniéndome por un momento, de vez en cuando,
caminando por un momento, de vez en cuando.

Así es como todos nos movemos, hombres y sombras, atravesados por el tiempo. Así es como todos avanzamos, personas y sombras, atravesados por el tiempo. Sondeando la superficie de la profundidad, sobornando palabras, examinando treguas. Todos nosotros, partiendo de la sombra para encontrar la oscuridad.

 

 

 

Το καλοκαίρι και οι σκιές

Πίναμε νερό ζεστό όλο το καλοκαίρι εκείνο. Περπατούσα μαζί της στο δρόμο με τα ψηλά δέντρα, συζητούσαμε αδιάφορα και κυνηγούσαμε σκιές. Όταν τις πιάναμε, τις βάζαμε σε ένα ψάθινο καλάθι. Και κάθε νύχτα, πριν γυρίσουμε στο σπίτι μας, μετρούσαμε τις σκιές, τις ράβαμε και φτιάχναμε ένα σκοτάδι. Με αυτό καλύπταμε το παρκαρισμένο μας αμάξι.

Μια μέρα έπαιζα χαρτιά με τη σκιά μου. Δεν γνωρίζω αν ήταν οι κακές μου επιδόσεις στο χαρτοπαίγνιο, οι οποίες με έχριζαν άμεσα έναν συμπαίκτη βαρετό, ή ίσως το γεγονός ότι ένιωθε παραμελημένη σε σχέση με τις ξένες σκιές. Μα μόλις ο δεύτερος γύρος τελείωσε, έφυγε τσαντισμένη χτυπώντας την πόρτα πίσω της. Με παράτησε και από τότε έμεινα χωρίς σκιά. Οι επιπτώσεις ήτανε άμεσες. Οι άνθρωποι σταμάτησαν να μου μιλούν, τα σκυλιά με κυνηγούσαν γαυγίζοντας και τα παιδιά μου πετούσανε πέτρες.

Προσπάθησα να ορθοποδήσω, να πάρω αποφάσεις. Μέσα στην απόλυτη και ιδρωμένη απελπισία μου, αγόρασα μια μπέρτα. Περιφέρθηκα μαζί της παριστάνοντας ότι τίποτα δεν είχε αλλάξει. Μα δεν ήταν το ίδιο. Τότε αποφάσισα να ψάξω την σκιά μου. Είχα αλλάξει. Είχα γίνει δειλός. Αναγνωρίζοντας την επιρροή της πάνω μου, την απόλυτη εξουσία που μου ασκούσε η συνοδεία της, δεν άργησα να ανακαλύψω και το φόβο. Δεν είναι ντροπή να το ομολογήσω, φοβόμουνα τη σκιά μου.

Ταπεινωμένος άρχισα να την ψάχνω. Έψαχνα μέσα στο καλοκαίρι, όταν τα τζιτζίκια τραγουδούν και η ζέστη έχει δόντια. Και αφού περιπλανήθηκα αρκετά, ένα πρωί σε τόπο μακρινό συνάντησα τα ίχνη της. Δούλευε σε μια μεγάλη πλαζ. Τις νύχτες σχεδόν αόρατη μες στα σκοτάδια, γυρνούσε στην έρημη αμμουδιά και πριόνιζε τις ομπρέλες. Έτσι, τις μέρες με το βαρύ ήλιο, σε μια παραλία καραφλή από ίσκιους, νοίκιαζε τις υπηρεσίες της, ξαπλώνοντας πάνω στα κουρασμένα σώματα των παραθεριστών, απλώνοντας το δροσερό εαυτό της. Κέρδιζε πολλά χρήματα και ήτανε λογικό… δεν ήθελε να επιστρέψει σε αυτή την τόσο εγκλωβιστική μας συνύπαρξη. Ένιωσα την απελπισία να λούζει το μέτωπό μου.

Μα μια μέρα η τύχη της άλλαξε. Μια αγέλη νεοναζί την πέτυχε. Την τρύπησε, φορές πολλές με ένα κατσαβίδι, κάνοντάς την να πληρώσει για το μαύρο της δέρμα. Την τρύπησαν όπως το χαλάζι τρυπάει την τέντα. Και αυτή, κουρελιασμένη σύρθηκε πίσω στο σπίτι μας.

Την υποδέχτηκα θυμωμένος. Τη δίκασα και την καταδίκασα πρόχειρα, με διαδικασίες συνοπτικές. Μέσα από την καταδίκη της και το συνοφρυωμένο των φρυδιών μου, ανέκτησα τελικά και πάλι το αρχικό μου μέγεθος. Με τέσσερα καρφιά την κάρφωσα, στη ρίζα ενός παλιού ρολογιού. Μέχρι και σήμερα στέκει εκεί εγκλωβισμένη. Στέκει εκεί και κάθε μία ώρα μου υπενθυμίζει πως δεν έχω πολύ χρόνο. Και γω περιπλανιέμαι σε ένα σπίτι που όλο μεγαλώνει,

σταματώντας για λίγο, κάθε τόσο,
συνεχίζοντας για λίγο, κάθε τόσο.

Έτσι, προχωρούμε όλοι εμείς, άνθρωποι και σκιές, τρυπημένοι από το χρόνο. Βυθομετρώντας τις επιφάνειες, δωροδοκώντας τις λέξεις, εξετάζοντας εκεχειρίες. Όλοι εμείς, που βγήκαμε από τη σκιά για να βρούμε το σκοτάδι.

 

 

 

EL PRIMER VECINDARIO DE ALBA

En el primer vecindario de Alba, los pájaros se hunden como piedras en el cielo. En el primer vecindario de Alba, el primero en encontrarse y último en abandonarse. Aquí las vías cuesta arriba rehúsan inclinarse hacia abajo. Aquí todas las rutas tienen una extensión de 10 minutos, cualquiera que sea la distancia, el medio de transporte, el ritmo de la verja, la velocidad del vehículo. Siempre 10 minutos de largo. Aquí, en el primer vecindario de Alba.

***

Aquí los árboles nacen desnudos. Las uvas crecen y se añejan en horas. Jugo, carne, su vida se condensa en segundos. A veces, durante los días de discreta floración, las nubes descienden hasta tocar el suelo. Se hunden en mares, lagos, tazas. No llueve pero las ollas y los sartenes se mantienen llenos.

La única certidumbre es que la noche también cae aquí
Pero tan solo a la mitad
Por lo que,
Mientras más bajo seas
Más alba recibes

***

En este instante, el Alba duerme en profundo sueño
Aquí la roca es oración
Y el hombre
Es tan solo un hilo de milagros
Cosidos en despedidas.

 

 

 

Στην πρώτη γειτονιά της Άλμπα

Στην πρώτη γειτονιά της Άλμπα, τα πουλιά βουλιάζουν σαν πέτρες στον ουρανό. Στην πρώτη γειτονιά της Άλμπα, αυτή που πρώτη συναντάς και τελευταία αφήνεις. Εδώ οι ανηφόρες αρνούνται να γίνουνε κατηφόρες. Εδώ οι διαδρομές διαρκούνε πάντοτε 10 λεπτά. Όλες οι διαδρομές. Άσχετα με την απόσταση, το μεταφορικό, άσχετα με τον ρυθμό του βήματος, την ταχύτητα του οχήματος. Πάντοτε 10 λεπτά. Εδώ. Στην πρώτη γειτονιά της Άλμπα.

***

Εδώ τα δέντρα μεγαλώνουν γυμνά. Τα σταφύλια γεννούν και γερνούν μέσα σε λίγες ώρες. Χυμός, σάρκα, τα στοιβαγμένα τους δευτερόλεπτα. Κάποιες φορές, μέρες της ήσυχης ανθοφορίας, τα σύννεφα κατεβαίνουνε μέχρι κάτω. Βουλιάζουν σε θάλασσες, λίμνες, φλιτζάνια. Δεν βρέχει, μα τα δοχεία παραμένουν γεμάτα.

Το μόνο σίγουρο είναι πως κι εδώ νυχτώνει
Μα μόνο μέχρι τη μέση
Έτσι,
όσο πιο κοντός είσαι
τόσο περισσότερο ξημερώνεις

***

Την ώρα αυτή η Άλμπα κοιμάται τον φοβερό κοιμισμένο της ύπνο
Εδώ προσευχή είναι η πέτρα
Και ο άνθρωπος
μια κλωστή θαυμάτων
ραμμένη σ’ ένα αντίο

 

 

 

ESTA TIERRA

A esta tierra se le hace un funeral y se entierra en la profundidad. Un niño observa los sitios de construcción. En alguna ocasión fue trabajador en estos lugares, cuando era mayor. Tan solo se mantienen algunos recuerdos borrosos. La memoria de la edad futura, una cicatriz en la mano y, quizá, lo que la cicatriz le recuerda.

Ahora el niño con sus dos manos agarra su mano. En la manera en que las aves se sujetan de las ramas mientras duermen. No para detener una caída, no para aferrarse, sino para guardar todo el vuelo que sobró de su día.

 

 

Ο τόπος αυτός

Ο τόπος αυτός κηδεύεται και θάβεται βαθιά μέσα στον εαυτό του. Το παιδί κοιτάζει τις οικοδομές.  Είχε κάνει εργάτης σ αυτά τα μέρη, κάποτε, όταν ήταν μεγάλο. Λίγα μένουν τώρα θολά. Η ανάμνηση της αυριανής ηλικίας, ένα σημάδι στο χέρι, και ίσως αυτό που το σημάδι θυμίζει.

Τώρα το παιδί με τα δύο του χέρια σφίγγει το χέρι του. Με τον τρόπο εκείνο που τα πουλιά στον ύπνο τους γαντζώνονται στα κλαδιά. Όχι για να μην πέσουν, όχι για να κρατηθούν, αλλά για να σφίξουν όλο το πέταγμα που περίσσεψε από τη μέρα τους.

 

 

 

[puertas]

Era una noche como todas las demás. Esa noche que nos robaron. Todos nosotros víctimas del mismo plan, del mismo movimiento coordinado. Una ocurrencia compartida. Nuestra perplejidad una afirmación de su triunfo, cuando la mano encuentra nada para abrir, cuando la mano intentando golpear flota nula y desconcertada, cuando el hombro amenazante empuja y te tambaleas.

Es porque alguien se robó todas las puertas de este pueblo. Simultáneamente, de repente, irreparablemente. Todas las puertas de este pueblo.

Edificios abiertos de par en par, privacidad invadida, pasillos libres. Mi tardío sentido de propiedad. En la mañana nos levantamos entumecidos. El espacio no soportaba más la duración, no había indigentes y los niños que teníamos en secreto jugaban deslumbrados en las calles. Una suave briza acarició nuestra desnudez.

Todos nos inclinamos, entonces,

Hacia la feroz dominancia del destino.

 

 

[πόρτες]

Ήταν μια νύχτα σαν όλες τις άλλες. Η νύχτα εκείνη που μας έκλεψαν. Όλοι μας θύματα του ίδιου σχεδίου, της ίδιας συντονισμένης κίνησης. Συμβάν κοινό για όλους. Το ξάφνιασμά μας επιβεβαίωση του θριάμβου τους, όταν το χέρι δεν βρίσκει να ξεκλειδώσει, όταν το χέρι που θα χτύπαγε αιωρείται αμήχανο στο κενό, όταν απειλώντας ο ώμος ορμά να συγκρουστεί και σωριάζεσαι.

Είναι γιατί κάποιοι έκλεψαν όλες τις πόρτες της πόλης. Ταυτόχρονα, ξαφνικά, αμετάκλητα. Όλες τις πόρτες της πόλης.

Κτήρια ορθάνοιχτα, παραβιασμένη ιδιωτικότητα, ελεύθερες διαβάσεις. Ληξιπρόθεσμο δικό μου.

Το πρωί ξυπνήσαμε μουδιασμένοι. Ο χώρος δεν είχε διάρκεια, άστεγοι δεν υπήρχαν και τα παιδιά που κρατούσαμε μυστικά χοροπήδαγαν ξαφνιασμένα στους δρόμους. Ένα αεράκι χάιδευε τη γύμνια μας.

Όλοι μας τότε υποκλιθήκαμε
Στην άγρια κυριαρχία του τυχαίου

 

 

También puedes leer